A legszebb arany élményem

Életem eddigi legszebb győzelme és arany érem, amit kaptam egy jégkorong tornához fűződik. Vácon születtem és nevelkedtem. Az itteni tavakon tanultam megelőbb korcsolyázni majd jégkorongozni is. A város megannyi tavának, illetve a Duna holtágainak köszönhetően szinte nem telik el úgy tél, hogy ne gyűljön össze egy-egy hétvégi kupára a város összes amatőr hokisa. Éveken át játszottunk együtt kb. 15-20-an. Gyakorlatilag telente találkozunk csak egymással, a hoki, azaz a játék szeretete köt össze bennünket, imádunk játszani, és nyerni is. 2 éve már lehetőségünk van szeptembertől májusig fedett pályán jégkorongozni, mivel megépült az első váci jégkorongpálya.Így már nem kell arra hagyatkoznunk, hogy vajon befagy-e hétvégén a tó vagy sem. A fedett pályának köszönhetően már nem csak pár hétvége a jégkorong szezon számunkra, hanem több hónapos.

Ez által a jégkorongunk színvonala is jelentősen javult. Korábban már indultunk kisebb kupákon a hokis haverokkal és jellemzően mindenhol dobogón végeztünk, érmet nyertünk – hol bronzérmet, hol ezüstérmet, hol aranyérmet, szinte mindig „meglepetés csapatként”. Idén februárban meghívtak minket egy amatőr rendezésű tornára, amelyet Tát városában rendeztek, nem messze Esztergomtól. A 15-20 fős csapatunkból a legjobb 7 játékosunk utazott el a táti kispályás egy napos tornára. Több komolyabb jégkorong csapat is érkezett a kupára, a határ közelsége miatt számos szlovák csapat is. Két csapatnál is láttuk, hogy több NB1-es profi múlttal rendelkező játékos is nevezett, így nem sok reményt tápláltunk az iránt, hogy van keresni valónk és esetleg érmet nyerjünk. De ismét megmutatta a csapat, hogy az összetartás és a motiváció meghozza gyümölcsét és van esély éremszerzésre. Az első meccsen bár azonnal kikaptunk, tudtuk, hogy idő mire összecsiszolódnak a soraink. A második meccstől kezdődően aztán elkezdtek bejönni a figuráink és a védelem is egyre acélosabbá vált. A csoportmeccseket az első vereség kivételével mind győzelemre hoztuk, délután 5kor pedig már a döntőben találtuk magunkat. Nem igazán értettük, hogy mi történik, mert ilyen jól még soha sem ment a játék. A csapat minden tagja remek napot fogott ki és a kapusunk is bravúrozott.

A döntőben egy szlovák csapattal kerültünk össze, de mivel a csapatuk tagjai komoly hoki múlttal rendelkeztek, úgy fogtuk fel a dolgot, mint egy jutalomjáték. Az igazat megvallva egyikünk sem számított arra, hogy egyáltalán eljutunk a döntőig, arra meg pláne nem, hogy egy ilyen szlovák csapattal szemben is van keresni valónk. A rendes játék idő 3-3as döntetlennel zárult. Nem létező erőket mozgósítottunk meg és nem ritkán mindenki védekezett. A hosszabbításban már mindenki nagyon fáradt volt az egész napi meccsek után, de meg tudtunk újulni és kitűnő csapatjátékunknak köszönhetően 6-3-ra vertük meg a szlovák „sztár csapatot”. Elképesztő diadalt arattunk, amelyet soha nem felejtek el. Megmutattuk, hogy ha valaki hisz a győzelemben és 110%-ot ad magából, azt siker koronázza. Nagyon büszkén emeltem magasba a győzelemért járó üveg serleget és boldogan csókoltam meg az aranyérmet a nyakamban. Az ünneplés után több szlovák játékos és szurkoló is külön oda jött gratulálni nekünk és értetlenül kérdezték, hogy honnan jöttünk, mióta játszunk együtt mert földönkívüli amit véghez vittünk. Életre szóló élmény ez, ami örökké emlékeztet arra, hogy nem létezik lehetetlen. Azóta is az aranyérem nagy becsben van számomra.